Pénz, pénz, pénz és még több pénz...

Amikor megláttam ezt a képet beugrott egy könyv, amit pár éve olvastam.

Felejthető filozofálgatás, nem különösebben izgalmas. Azonban volt benne egy gondolat, ami megragadt. A könyvesboltok tele vannak olyan könyvekkel, amik arról szólnak, hogyan keressünk több pénzt, vagy hogyan spóroljunk. A cél mindkettőnél ugyanaz. Vannak vágyaink, amiket csak pénzzel érhetünk el. Aztán csodálkozunk, hogy ha megvan a kertes ház, még több pénz kell. Nagyobb ház, nagyobb költség. Venni kéne egy fűnyírót, egy locsolót a kerti csaphoz, kerti házat a locsolónak, meg a fűnyírónak. Ja, a kétszer akkora alapterületen a fűtés is több. Aztán majd kilyukad a csatorna, mállik a lépcső. Álmaink házában lakunk és ahelyett, hogy a verandán ülnénk a naplementét bámulva, túlórázunk. De vegyünk egy telefont. Ha megvettük, az egy egyszeri költség, de már spórolnunk kell a következőre, amit majd két év múlva veszünk. A cégeknek ez nem újdonság, ezt hívják amortizációs költségnek. A törvény alkotó célja nyilván az volt, hogy a cégek gondoskodjanak arról, hogy ha az eszköz, amivel termelnek, tönkremegy, a vállalkozás ne a kezét tárja szét, hanem az amortizációval megképzett tartalékból megvegye az új esztergát. Vagy egy jobbat, némi hitellel kiegészítve. A hétköznapokban kevesen gondolnak arra, hogy minden tárgy, ami valamilyen szükségletünket elégíti ki, előbb utóbb tönkre fog menni. Minden, ami már átkerült az "e nélkül a jövőben már nem fogok tudni élni" kategóriába folyamatos költség lesz életünk végéig. Akkor is így lesz, ha nem gondolunk rá. Na de vissza a könyvhöz. Ha nem spórolás és nem több munka, akkor mi a fene lehet az, amivel féken tudjuk tartani a költségeinket.

Hát a vágyaink hozzáigazítása a valóságunkhoz. 

Ha nem akarnánk eggyel nagyobb házat, mint amit megengedhetnék magunknak, vagy nagyobb újabb autót, akkor kevesebb munka is elég lenne és talán több időnk jutna élvezni az életünket. Persze sokszor a munka csak kifogás. Inkább szenvedünk, hitelt veszünk fel, túlórázunk, mert ezzel elérjük azt, hogy lássák, hogy élünk. Az állandó tevékenykedés szinte már elvárás. Aki meg csak ül a picike kis garzonjában és az ablakból nézi a naplementét, lehet, hogy mosolyog, de mégis csak egy szánalmas alak. Főleg ha még kocsija sincs. A látszat tevékenység nem engedi, hogy boldogok legyünk, mert félő, ha odaérnénk, üres lenne az életünk. Inkább futunk tovább a mókuskerékben, mert az legalább ismerős. Aztán majd, amikor meglátjuk a fényt és elönt minket a boldogság, hogy vége, itt az öröklét, azonnal megrémülünk. Úristen! A mennyországban vajon van mókuskerék?